A honlap a Métisz keretein belül készült | Kapcsolat
Vincze Tamás

Teológushallgatók doktorálása pedagógiából a debreceni egyetemen 1949-ig

A Debreceni Tudományegyetem bölcsészettudományi karának 1949 előtti doktori szigorlati jegyzőkönyveit végigtanulmányozva különös felfedezésre bukkanhatunk. Mivel a jegyzőkönyvekben minden disszerens esetében feltüntették azokat az intézményeket is, ahol a doktori szigorlatra jelentkezés alapfeltételeként megjelölt nyolc egyetemi szemesztert elvégezte, megállapíthattuk, hogy az 1917 és 1949 közötti időszak debreceni bölcsészdoktorai között szép számmal akadtak olyanok, akik az említett nyolc félévet a teológiai kar hallgatóiként teljesítették. Ezek a teológus előképzettségű jelöltek filozófiából vagy neveléstudományból nyújtottak be doktori disszertációt a bölcsészkarra. Ha megvizsgáljuk, hányan szigorlatoztak teológiai stúdiumok után pedagógiából 1949-ig, azt tapasztaljuk, hogy az összes pedagógus doktorandusz majdnem egyharmada közülük került ki. A jelzett időszakban összesen 114 fő tett pedagógiából doktori szigorlatot, közülük 46 fő főtárgyként, 68 fő pedig melléktárgyként választotta a pedagógiát.1 A 114 neveléstudományi doktoráló közül 34 fő mondhatott magáénak teológus végzettséget vagy teológiai előtanulmányokat. Ez a neveléstudományból doktorálók 29 %-át jelentette. (A 34 disszerens közül 15-en főtárgyként, 19-en pedig első vagy második melléktárgyként választották a pedagógiát.) Az, hogy Debrecenben több teológus is doktorált pedagógiából, nem speciálisan debreceni jelenség volt, igazából egy egykori kolozsvári bevett gyakorlat debreceni továbbéltetéséről, átvételéről van szó. Hogyan is nézett ki az említett kolozsvári gyakorlat, hogyan alakult ki, milyen példákkal igazolható e gyakorlat megléte?
E gyakorlat előzménye, nevezetesen az, hogy a teológus hallgatókat a bölcsészkaron oktatott filozófiai és pedagógiai stúdiumok hallgatására kötelezték, az 1895-ben indult kolozsvári Theologiai Akadémia egyik alapítójának, Szász Domokosnak a nevéhez köthető. A kolozsvári Theologiai Akadémia – mint főiskolai jellegű intézmény – nem könnyű körülmények között, öt (!) tanszékkel indult el. Arra gondolni sem lehetett (pedig ez lett volna az ideális, a budapesti református teológián legalábbis így volt), hogy külön filozófiai-pedagógiai tanszéket is felállítsanak a lelkészképző intézményben. De szerencsére az 1872-ben alapított kolozsvári egyetemen kiváló (és ami a legfontosabb: a protestáns teológiai felfogáshoz teljes mértékben illeszkedő) filozófia és pedagógia tanszék is működött, mélyen protestáns elköteleződésű professzorokkal. Ezt a szerencsés helyzetet használta ki Szász Domokos, amikor a kolozsvári teológushallgatók filozófiai-pedagógiai képzését az egyetem bölcsészkarára bízta. (Ugyanezt nyilvánvalóan nem tehették volna meg a budapesti református teológián, hiszen a pesti egyetem pedagógia tanszéke nyíltan katolikus orientációjú volt.) Révész Imre az önéletrajzában így emlékezett vissza e kolozsvári gyakorlatra: „Az akkor a mainál hallatlanul nagyobb tekintélyű egyetemi kathedrákon is ült két tanárunk, mert a fakultást megalapító Szász Domokosnak évtizedekre nagyszerűen bevált elgondolása szerint a teológusok a filozófiát és a pedagógiát a Ferenc József Tudományegyetemen hallgatták. Így lehettem szerencsés, hogy hallgathattam a máig legnagyobb magyar filozófust, Böhm Károlyt. […] Schneller István, a pedagógus, sok tekintetben tökéletes ellenképe volt Böhm Károlynak. […] Előadásai – abszolút ellentétben a Böhméivel (akit azonnal nyomda alá lehetett gyorsírni, pedig sohasem olvasott, mindig vázlatból adott elő!) – lehettek szétfolyók és csaknem mindig »befejezetlen szimfóniák«, de én sohasem tudom elfelejteni a bájos kis ezüsthajú és szakállú öreget, amint a katedrán állva inkább szónokol, mint prelegál s a végén minden hallgatója szívébe igencsak belelop legalább egy szikrát a maga szent lelkesedéséből tárgya s eszményei iránt.”2
A teológusok számára Kolozsvárott előírt bölcsészkari filozófia- és pedagógiastúdiumok jelentőségét akkor látjuk igazán, ha észrevesszük bennük a tehetséges hallgatók tudományos fokozathoz vezető útjának egyetlen lehetőségét. A kolozsvári református teológia – mint írtuk is – főiskolai jellegű intézmény volt, nevében is csak akadémia, nem egyetemi fakultás (formálisan nem kapcsolódott az egyetemhez), így nem rendelkezett tudományos fokozat odaítélésének a jogával sem. A tehetséges hallgatók számára, akiket tanáraik későbbi kollégának szemeltek ki, a fokozatszerzéshez a legegyenesebb és legkézenfekvőbb utat a pedagógiai vagy a filozófiai doktori disszertáció megírása jelentette. Az úttörő ebben a tekintetben Bartók György, a későbbi filozófiaprofesszor volt, aki 1906-ban szerzett bölcsészdoktorátust Az akaratszabadság problémája című, több mint 100 oldalas disszertációjával. Gaal György, Bartók egyik biográfusa, így állapítja meg a Bartók doktorálásával elindult új tendenciát: „Egy későbbi felsorolás szerint Bartók a kolozsvári teológia történetének első bölcsészdoktora. Utána 1912-ig még Ravasz László (1907), Tankó Béla (1909), Varga Zsigmond (1911) és Makkai Sándor (1912) folytatta a sort.”3 Ezt a felsorolást ki lehet egészíteni az 1912 után doktoráltakkal, pl. Imre Lajossal, aki 1913-ban tett doktori szigorlatot pedagógiából, vagy Tavaszy Sándorral, aki 1915-ben doktorált filozófiából, ugyancsak a kolozsvári bölcsészkaron. Imre Lajos életében (aki egyébként a pedagógus Imre Sándor unokatestvére volt, s szintén a neveléstudomány művelőjévé vált) ez a pedagógiai doktori szigorlat örökösen fájó emlék maradt, mivel Schneller professzortól „rite” minősítést kapott a doktori cselekményre. Életrajzírója szerint a gyenge minősítés okát abban kell keresni, hogy Schneller neheztelt doktoranduszára, mivel az a doktori értekezés megírása előtt és közben nem konzultált vele, valamint azt a hibát is elkövette, hogy nem hivatkozott a dolgozatában a professzor munkáira (noha témája – Az erkölcsi nevelés viszonya a valláshoz – indokolta volna Schneller munkásságának alaposabb tanulmányozását).4 Makkai Sándor, a későbbi neves püspök-író és debreceni teológiaprofesszor szintén a pedagógiát választotta doktori szigorlata főtárgyául és disszertációja témájául. Választásának indokairól, motivációjáról így emlékezett meg Szolgálatom című, 1944-ben keletkezett „teológiai önéletrajzában”: „A vallásos nevelés és tanítás kérdései már theologusdiák koromban élénken érdekeltek, pályamunkát is dolgoztam ki a katekhétika köréből s mint említettem, vasárnapi iskolai misszióban is vettem részt. Ekkor már [1912] körülbelül fél éve készültem a filozófiai doktorátusra [a „filozófiai” jelző itt a szó tágabb értelmében értendő, ez alatt bölcsészdoktorátust ért Makkai, V. T.] s Imre Lajos barátom biztatására, aki szintén doktorátusra készült, főtárgyamul a pedagógiát választottam. Professzorom, Schneller István, a személyiség pedagógiájának magyar úttörője és lelkes hirdetője volt. Értekezésem írását a nyáron, Enyeden kezdtem meg s az ott nyaraló Bartók Györggyel beszélgettem egyes részleteiről. »Bevezetés a személyiség pedagógiájába« címen tárgyaltam benne a nevelés értékelméleti megalapozását, a személyiségnek, mint a nevelés céljának alkatát, lényegét s a személyiség elvének a nevében [vélhetően szerzői elírás, helyette értelemszerűen ennek kellene állnia: „a nevelésben”, V. T.], a növendékben és az önnevelésben való megnyilatkozását. […] E munka közben ismerkedtem meg K. Raumer nagy pedagógiatörténetével, valamint Th. Ziegler és H. Weimer történeti összefoglalásaival. Elméleti készültségemet többek között E. Linde, R. Lehmann, Fr. Niebergall személyiség-pedagógiai műveinek, valamint O. Willmann nagy didaktikájának és Th. Ziegler neveléstanának áttanulmányozásával gyarapítottam.”5 Makkai életében egyébként nemcsak a tudományos pálya elindulásakor volt meghatározó a pedagógiai érdeklődés, tudjuk, a későbbi években is foglalkozatták a nevelés kérdései, a 30-as években két olyan pedagógiai tárgyú műve is megjelent, amely nagy visszhangot váltott ki (Magyar nevelés, magyar műveltség, 1937, Tudománnyal és fegyverrel, 1939).
Miután bemutattuk a kolozsvári teológia sajátos gyakorlatát, visszatérhetünk a kiinduló mondatunkhoz, amelyben feltételezésként fogalmaztuk meg, hogy a debreceni egyetemen ezt a kolozsvári gyakorlatot folyatták, vették át. A két intézmény közötti összekötő kapocs – s így e gyakorlat átplántálója – Tankó Béla volt, aki szintén teológushallgatóként ismerkedett meg a kolozsvári bölcsészkar filozófiaprofesszorával, Böhm Károllyal, hogy utána egy életre elkötelezze magát e diszciplína művelése mellett. Tankó maga is az említett módon, teológiai tanulmányok birtokában szerzett bölcsészdoktorátust, Nietzsche erkölcsi értékelése és a keresztyénség erkölcsi elvei című dolgozatával 1909-ben. Tankó Béla debreceni professzorsága alatt került sor az első olyan – lelkészek által letett – doktori szigorlatokra, amelyeken fő- vagy melléktárgyként megjelent a pedagógia. (Varga Jenő és Bodnár Gábor szigorlata, 1917. március 12-én, ill. 1918. május 16-án.) Mitrovics professzor voltaképpen tehát már inkább csak a folytatója volt egy létező hagyománynak, s e hagyomány alapjait, kezdeteit a kolozsvári egyetemen kell keresni. Mitrovics esetében a 30-as években jelentek meg teológushallgatók olyan igénnyel, hogy pedagógiából kívánnak doktorálni. Fónyad Imre Dezső nyitotta meg ezek sorát 1933-ban, majd őt követték Bucsay Mihály és Segesvári Lajos 1935-ben (igaz, ők csak melléktárgyként választották a pedagógiát), 1936-ban Kiss Tihamér és Csighy Sándor lelkészek doktoráltak pedagógiából (mindketten főtárgyként választották), 1938-ban Tomay Dezső, 1941-ben Tömöry Ödön szerzett hasonló előzmények után doktori címet a debreceni egyetemen pedagógiából. Rajtuk kívül – akik mindannyian reformátusok voltak – meg kell még említeni a Debrecenben pedagógiából doktorált evangélikus lelkészeket is, nevezetesen Pass Lászlót, Ottlyk Ernőt és Rezessy Zoltánt. (A két utóbbi már Mitrovics nyugdíjba vonulása után doktorált, abban a bizonyos „interregnum”- időszakban, amikor még Karácsony nem kapta meg a professzori kinevezését, és így Tankó Béla tartotta kézben ismét – egy fél éven keresztül – a pedagógiai szigorlatokat).
Ennek a kolozsvári gyakorlatnak az átvétele jól tükrözi azt a szándékot, amely már az egyetem alapításakor és az első bölcsészkari professzori gárda kinevezésekor megmutatkozott: az intézmény református szellemiségének biztosítását és a régi kálvinista hagyományok továbbéltetését. Ha megvizsgáljuk a bölcsészkar teológus végzettségű pedagógiai doktorainak további életútját, megállapíthatjuk, hogy nem hoztak szégyent az őket doktori címhez juttató egyetemre: volt, akiből a pedagógia és a pszichológia jeles művelője lett (Kiss Tihamér), bár nagyobb részük valamelyik teológiai diszciplínában tette le később a névjegyét (Ottlyk Ernő, Bucsay Mihály, Gyökössy Endre).
1 Mudrák József mutatta ki, hogy az 1949-ig pedagógiából mint főtárgyból doktorálók 1 fő kivételével mind a filozófiát választották egyik melléktárgyukként. Így a két diszciplína szoros kapcsolata a doktori szigorlatokon is megmutatkozott. Mudrák József, A Debreceni Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának története (1914-1949), Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2012, 128.
2 Révész Imre, Vallomások = Akik jó bizonyságot nyertek. A Kolozsvári Református Theologia tanárai 1895-1948, szerk. Hatházy Ferenc, 1996Kolozsvár, 188-189.
3 Gaal György, Málnási Bartók György 1882-1970 = Akik jó bizonyságot nyertek, i.m., 145.
4 Adorjáni Zoltán, Imre Lajos 1888-1974 = Akik jó bizonyságot nyertek, i.m., 243. (A tanulmány 25. sz. lábjegyzete is kiegészíti az I. L. doktori szigorlatával kapcsolatos információkat.)
5 Makkai Sándor, Szolgálatom. Teológiai önéletrajz 1944, Budapest, 1990, 43. (A mű 44-45. oldalán érdekes adalékokat találunk ahhoz, hogyan készült fel Makkai a doktori szigorlata melléktárgyaiból.)