A honlap a Métisz keretein belül készült | Kapcsolat
Megemlékezés Hüttl Tivadarról

Tisztelt Emlékező Gyülekezet!

A megtisztelő felkérés szerint nekem most a szobor modelljeként szolgáló nagyapámról kellene beszélnem a családi emlékek alapján. Előre kell bocsátanom, hogy csalódást fogok okozni! Egyrészt nagyapám halálakor csupán két éves gyermek voltam, másfelől azok a mulatságos, megható történetek, adomák, jellemző szófordulatok, melyeket ilyenkor felidézni szokás, nem léteznek a családi emléktárban. A jelen és múlt emlékezésre érdemes embereit kétféleképpen mutathatjuk be. Felvázolhatjuk a könnyen felidézhető markáns vonásokat, vagy pedig elmondhatjuk, amiről hallgat az emlékezés, ha nem harsány, könnyen érthető mozzanatok, csillogó szófordulatok maradtak az utókorra, hanem egy nehezebben érthető, következetes életpálya egész alakos szellemi szobra. Nagyapámat úgy hiszem, így jellemezhetjük jobban. Amit tudunk róla, hogy nem volt hobbija, nem gyűjtött tárgyakat, a játékszenvedély távol állt tőle, a természetet nem járta, és a művészetek sem kötötték le igazán. A zeneélvezet is nehezére eshetett, mert édesapám tréfás megjegyzése szerint, a botfülűség oly mértékű volt a családban, hogy a Himnuszt is csak arról ismerték fel, hogy felálltak a többiek. Természetesen a magánéletében nem volt emberkerülő, élte a polgári létformához tartozó társasági életet, de alighanem ilyenkor is máshol jártak a gondolatai. Egy klasszikus, családi mondás édesanyjától származik, aki így panaszkodott rá: „Der Tivadar kommt nicht, wenn er kommt redet nicht, wenn redet vesteht man nicht.”, vagyis elfoglalt volt még pesti tartózkodásai alatt is, valamint keveset és halkan beszélt. Persze az anyák ritkán elégedettek fiaikkal, ha kapcsolattartásról van szó. Úgy tűnik tehát, visszafogottsága veleszületett volt, bár magánéleti megpróbáltatásai is ezt az attitűdöt erősíthették. Szeretett feleségét – Semmelweis Ignác unokáját, Lehoczky Mariettát – ikerfiaik születésekor elveszítette. Egyik fia a Ludovika elvégzése után az orosz fronton halt hősi halált fiatalon, késői második házassága pedig nem sok boldogságot hozott. A magánéleti és társadalmi viharok – Trianon, II. világháború – között azonban mindig megőrizte emberi tartását. Munkáját mély hivatástudattal végezte, családjában pedig idejéhez képest nevelte fiait, és élte a polgárok átlagos életét. Részt vett családi és társadalmi eseményeken, de mindig a rá jellemző visszafogottsággal. A vele kapcsolatba kerülő, főleg fiatalabb családtagok – akik már szintén rég a földben pihennek – elérzékenyülve emlegették „Tógyer bácsi”-t, de hogy miért szerették, tisztelték, nem tudták igazán megfogalmazni.
Szavainak, gesztusainak mindamellett igen nagy súlya volt. Fiatal orvosaival atyaian törődött, szakmai továbbképzésük mellett anyagilag is támogatta őket. Honoráriumának közel egy harmadát szétosztotta, amint azt a megmaradt háztartási könyvből tudjuk. Szeleczky professzor úrtól halottam, hogy hangját sohasem emelte fel, rosszallását inkább hümmögéssel fejezte ki, és ha munkatársai közül valaki többször is érezte ezt, szégyenében inkább elhagyta a klinikát. Hogy miért lehetett ilyen nagy hatással a környezetére? A kimagasló szakmai tudás és munkabírás mellett, a naivitással határos jóindulat és tisztaság jellemezte, ami megragadta a közelében lévőket. Nincs hatékonyabb eszköz másokat befolyásolni, tanítani, mint a személyes példa. A kiscsibe a kotlóst, a csecsemő az anyját, a tanítvány a mesterét követi, ha az bizalmára méltó. Ez érvényes napjainkban is. Emberi értékekről ugyan olvashatunk Tolsztojtól, a szakmát megtanulhatjuk pontosan leírt irányelvekből, de, hogy mindez belénk ívódjon, és zsigerileg is vállaljuk, ahhoz példakép szükséges! Mi unokák a nagy előd génállományának csupán negyedét hordozzuk, anyagi javak sem maradtak ránk. Nekem csupán két kisebb tárgy van birtokomban tőle, amik érzelmileg nagyon fontosak nekem. Kisugárzó szellemi öröksége sokkal nagyobb kincs azonban, mégha oly nyomasztó is sokszor az ennek való megfelelni vágyás.
Egy fiatal nő húsz évesen került a klinikára hashártyagyulladást követő sipolyokkal, összenövésekkel és fájdalmakkal, melyek ellehetetlenítették az életét. A szükséges műtét még ma is nehéz lenne, akkoriban pedig különösen kockázatosnak számított, másutt nem is vállalták. A hölgy nagyapámhoz fordult, aki a betegágyon ülve röviden imádkozott, majd elvállalta a beavatkozást. 60 évvel később én operáltam ezt a többszörös nagymamát szívbillentyűhibával, aki élete nagy élményének tartotta a nagyapámmal való találkozást. Ilyen élmények adnak értelmet és erőt a mindennapok küzdelmeihez!
Tisztelt emlékezők!
A kimagasló elődeinkre történő emlékezés – mint ez a mai alkalom is – arra int bennünket, hogy élni, dolgozni csak úgy érdemes, hogy utódaink jó szívvel gondoljanak ránk, s ha szobor nem is juthat mindannyiunknak, egy távoli szempár elégedett tekintetét magunkon érezhessük. A család nevében köszönöm, hogy itt lehettünk, köszönöm, hogy eljöttek.

Dr. Hüttl Tivadar
Debrecen, 2013. jún. 14.