A honlap a Métisz keretein belül készült | Kapcsolat
Stipta István

Bruckner Győző (1877-1962)




Indíttatás, tanulmányok, életút

A művelődéstörténet, a joghistória, és az evangélikus egyházjog tudósa a Vas vármegyei Felsőlövőn, 1877. július 27-én született. Középiskolai tanulmányait szülővárosának a híres Gottlieb August Wimmer alapította gimnáziumában kezdte, majd a késmárki és soproni evangélikus líceumban fejezte be. Felsőfokú kurzusait Budapesten és Strassburgban végezte, fél évig a párizsi egyetem hallgatója is volt. 1901-ben tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett a budapesti egyetemen. Doktori értekezése Galeotto Marzio »De egregie, sapienter et jocose dictis ac factis Matthiae regis« czímű műve, mint művelődéstörténeti kútfő címmel, Budapesten a Művelődéstörténeti Értekezések 1. számaként (éppen a kolozsvári Mátyás szobor avatása előtti napokban) jelent meg.
1901-ben az erdélyi és felvidéki szászokból álló 23. tábori vadász-zászlóaljánál egyéves önkéntes katonai szolgálatot vállalt. Az első világháborúban négy évig harctéri szolgálatot teljesített, 1918. december 10-én szerelt le. 1906-ban feleségül vette Farkas Gizellát, a házasságukból négy gyermek született. Felesége szépíró volt, az irodalomtörténet két kötetét (Boldog idők. Budapest, 1918. 188 p.; Vihar után. Miskolc, 1933. 187 p.) tartja számon. Unokaöccse szintén Bruckner Győző néven (1900-1980) Kossuth díjas kémikus, híres gyógyszervegyész, az MTA tagja, az ELTE tanára volt.
Bruckner Győző oktatói tevékenységét 1902. október 1-én kezdte az eperjesi evangélikus kollégiumban. Ezt követően 1903 és 1920 között az iglói evangélikus főgimnázium tanára volt. A főiskolai oktatói karrierje Eperjesen, a felvidék híres jogtanodájában kezdődött, ahol 1910 és 1919 között az evangélikus jogakadémia magántanára volt. 1914-ben a kolozsvári egyetem is magántanárává minősítette. Az első világháború után tanulmányokat folytatott Párizsban, és levéltári kutatásokat végzett Német-, Svéd- és Olaszországban. Bécsben, mint a Történelmi Kutató Intézet tagja, egyház- és várostörténeti tárgyú levéltári anyagokat gyűjtött, rendszerezett és dolgozott fel.
A miskolci jogakadémiára 1920. szeptember 1-én kapta meg nyilvános rendes tanári kinevezését. Az Eperjesről elűzött felekezeti főiskolán 1947-ig a magyar jog- és alkotmánytörténet, az egyházjog és a történeti filozófia tanára volt. 1922-ben sikertelenül pályázott a debreceni egyetem ókortörténeti tanszékére, így 1923-ban elvállalhatta a miskolci dékáni tisztséget. Részt vett a helyi közéletben is, a város törvényhatósági bizottságának minden ciklusban megválasztott tagja volt. 1926-ban a Debreceni Egyetem is egyetemi magántanárrá habilitálta, így eseti kurzusokkal bekapcsolódhatott az ottani egyetemi oktatásba is. Debrecenben a Felvidék művelődéstörténetéről tartott órákat, 1941-től címzetes nyilvános rendkívüli tanárként, 1947-48-ban címzetes nyilvános rendes tanárként tanított. 1926. május 6-án a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Az MTA történelmi bizottságának rendes, a Magyar Történelmi Társulat választmányának választott, a Magyar Történelmi Társulat „Magyarország újabb-kori történetének forrásai” nevű szakbizottságának állandó tagja, a Magyar Külügyi Társaság egyik alapító résztvevője volt. Az MTA 1949. október 31-én tanácskozó taggá degradálta, levelező tagságát 1989. május 9-én állították vissza.
Tevékenyen szolgálta az evangélikus egyházat. Számos közegyházi tisztséget vállalt; az 1935/36. évre összehívott magyarhoni evangélikus zsinat tagjává és jegyzőjévé választotta, az evangélikus egyetemes egyház jogügyi és tanügyi, továbbá a hegyaljai ágostai hitvallású evangélikus egyházmegye tanügyi és jogügyi bizottságának tagjaként komoly befolyása volt a felekezetének oktatási ügyeire. Ezeken túl az Országos Evangélikus Tanáregyesület képviselője és a miskolci evangélikus egyház tanácsosa volt.
1945 után egyházának vezetői – noha az igazoló bizottság nem kifogásolta egykori MÉP tagságát és a Werbőczy Bajtársi Egyesületben betöltött elnöki funkcióját – nem támogatták dékáni újraválasztását. Terhére rótták, hogy 1944-ben elhagyta az országot, és kinyilvánították, hogy nélküle és új alapokon kívánják átszervezni a jogakadémiát. 1946-ban, miután a debreceni tudományegyetem jogi karán a magyar alkotmány- és jogtörténeti tanszék megüresedett, a kar egyhangú meghívás alapján egyetemi nyilvános rendes tanári kinevezésre terjesztette fel a vallás-közoktatásügyi miniszterhez. A Köznevelési Tanács azonban magas korára (69) tekintettel nem javasolta egyetemi tanári kinevezését, bár tudományos érdemeit teljes mértékben elismerte. Élete utolsó időszakában hat évet szentelt a jogakadémia történetének megírására. A miskolci jogakadémia múltja és kultúrmunkássága (1919-1959) című, Érdligeten összeállított kéziratát az Evangélikus Országos Levéltárban örökös letétbe helyezte. A mű jelentős része a BAZ-megyei Levéltár gondozásában 1996-ban megjelent.
Bruckner Győző 1962. április 7-én hunyt el Budapesten. Sírja a Deák téri evangélikus templomban van, melyet a Farkasréti temetőből helyeztek át.

Egyház- és vallástörténeti munkássága

Bruckner Győző az eperjesi, majd a miskolci jogakadémián egyházjogot is tanított, és nagy szerepe volt abban, hogy a kánonjog mellett – hazánk akkori egyetlen evangélikus egyházjogi tanszékén – a protestáns egyházjog is beható művelést nyert. A miskolci jogakadémia dékánjaként is fontos feladatának tartotta az evangélikus egyházzal való kapcsolat erősítését és hangsúlyozta az egyházjog tudományos művelésének fontosságát.
Felekezetének legnagyobb tudományos szolgálatot az Emlékkönyv az Ágostai Hitvallás Négyszázados Évfordulója Ünnepére című, Miskolcon 1930-ban megjelent, 622 oldal terjedelmű kötettel tette. Az általa szerkesztett művet tanártársaival az augsburgi hitvallás (Confessio Augustana) német birodalmi gyűlésen való bemutatásának (1530) négyszáz éves évfordulója tiszteletére szánták. A kötet nem csupán a hittételek megalkotásának körülményeit, a hazai protestantizmus történetét, hanem az állam és egyház kapcsolatának érzékeny vonatkozásait is elemezte. Az alkotók egyik célja egyházuk oktatási autonómiájának hangsúlyozása, az eperjesi, majd miskolci jogakadémia történetének, és utóbbi fennmaradásáért vívott harcának széles körű ismertté tétele. A mű Gedenkbuch anlässlich der 400-jahriger Jahreswende der Confessio Augustana. Von der Professoren der evang. Hochschule für Rechts- und Staatswissenschaften in Miskolc vorher Eperjes (1930) címmel Lipcsében is megjelent. A kötetbeli Bruckner tanulmányok is érdemi tudományos visszhangot váltottak ki. A Confessio Augustana és magyarországi variánsai című munkájában öt szabad királyi város hitvallásának (Pentapolitana) Kassán 1613-ban megjelent magyar szövegét is közölte. Az 1530. évi augsburgi birodalmi gyűlés című tanulmánya itthon kevéssé ismert német nyelvű irodalmi bázisra épül.
A protestáns tudományosság számon tartott művének bizonyult A reformáció és ellenreformáció története a Szepességben. I. kötet (1520-1745-ig) című, Budapesten, 1922-ben megjelent monográfiája. A 613 oldalas mű jelentőségét az addig kiadatlan tárgybeli források értő feldolgozása adta. A munka első része a reformáció történetének helyi folyamatait tárja fel, majd vázolja a huszitizmus hatását és a Szepesség reformáció előtti egyházi és közerkölcsi állapotait. A könyv második részében a térségbeli ellenreformációs mozgalmakról, a minoriták, a jezsuiták, a pálosok és a Csáky-család protestáns-ellenes tevékenységéről ír. Jogtörténetileg is fontos alfejezet, amely az 1674-ben Szepesváralján felállított bíróság (judicium compositum) működésének történetével foglalkozik. A harmadik rész a szepesi evangélikus egyház történetét vázolja, a negyedik a felekezeti közoktatás, a magán-fenntartású nemesi iskolák, a késmárki lyceum és az iglói főgimnázium korabeli történetét foglalja össze.
Vallása általánosabb kérdéseivel foglakozó művei között említenünk kell Az Ágostai Hitvallás világátformáló erejéről (Budapest, 1931) szóló, a Luther Könyvtár és Múzeum Füzetei 16. számaként megjelent tanulmányt, és a Protestáns Szemle 1934. évfolyamában közölt A magyarhoni evangélikus zsinatok című munkát. A Notter Antal Emlékkönyvben közreadott, A magyarhoni evangélikus egyházjog fejlődésének legújabb vezérelvei az 1934-37-iki egyházi törvényekben (Budapest, 1941. 113-146. p.) című tanulmánya korabeli egyházpolitikai tárgyköröket érintett, és az evangélikus egyház magyar államhoz való viszonyának vitatott kérdéseit is feszegette.
Az evangélikus egyházjog történetének alapos ismeretéről tanúskodnak, és annak továbbfejlesztését is szolgálták a Leitgedanken der Rechtsbildung der ungarischen evangelische Kirche seit dem Weltkrieg. (Bibliothek der Protestantismus in mittleren Donauraum. Band I. Heft l. S. 1-17. Halle 1940.) és a Lelkészi becsületszék és a Spruchkollégium az evangelikus egyházjog tükrében (Miskolc, 1942.) című tanulmányai. A szepesváraljai zsinat és kánonjai (Nyíregyháza, 1914.) című munkája ma is az evangélikus egyházjog jogforrástani kutatásainak egyik alapműve.
Az állam és egyház közjogi kapcsolatát érintő, főleg egyházszervezési tárgyú munkái közül említést érdemel a Felsőmagyarországi evangélikus egyházközségeinek elszakítása és a szlovenszkói ev. egyház alkotmánya (Miskolc, 1930) című tanulmány, amely németül is megjelent. A magyarhoni evangélikus egyház egyházkerületeinek beosztása történelmi és egyházjogi megvilágításban című Miskolcon, 1937-ben kiadott munkája (az általa alapított) Miskolci Jogászélet Könyvtárának 19. kötete volt.
A protestáns egyházak iskola-fenntartási jogaival összefüggő tanulságokat közvetített A késmárki ev. lyceum pártfogóságának története (Sárospatak, 1922.) című munkája. (In: Emlékkönyv a Bethlen Gábor által 1621 deczember 31. napján megkötött nikolsburgi béke háromszázados évfordulójára. Kiadja a tiszai ág. hitv. evang. egyházkerület eperjesi collegiumának miskolczi jogakadémiája. Sárospatak, 1922. 236 p.)
Tudósi és emberi karakteréhez egyaránt hozzátartozott az elődök munkásságának tisztelete. Ezt a szellemiséget tükrözik a Dr. Szlávik Mátyás emlékezete 1860-1937. (A Tiszai ág. hitv. evangélikus Egyházkerület Miskolci Jogakadémiájának arcképcsarnoka. 1. k. 6. sz.) és az Egy szepesi prépost a 16. században (Ösvény, 1913. 26-40. 88-100. p.) című tanulmányai. Szép és értő sorokkal búcsúztatta Révész Kálmánt, a tudós református püspököt is. A miskolci egyházvezető munkásságából (az egyébként a szerzőre is jellemző) pozitív történetírói attribútumokat, a tárgyilagosságot és a felekezeti türelmességet emelte ki (Századok, 1931. évf. 446-448. p.).
Rövidebb – vallásával összefüggő – cikkei a művelődéstörténet és a néprajz tárgykörét érintették (A karácsonyfa mint evangélikus hagyomány. Örömhír c. egyházi lap. Miskolc, IX. évf. 1925. 10. sz.); Mikor ülte a keresztyén egyház a karácsony ünnepet? Örömhír c. egyházi lap. 1927. 9-10. sz.; A karácsonyi ajándék eredete és jelentősége. Uo. 1928. évf. 10. sz.); Karácsonyi motívumok a művészetben. Uo. 1928. évf. 10. sz.).

A szepességi szászok és a felvidéki várostörténet krónikása

A szepesi németek közül származott, mindvégig büszke volt őseire. A szepesi szász nép (Budapest, 1913.) és a Szepes vármegye monográfiájába szánt A szepesség népe (Budapest, 1922.) című kismonográfiái ma is a gyakran idézett munkák közé tartoznak. A szepességi tematika mindvégig jelen van tudományos palettáján. Ide sorolhatjuk A Szepesség zsarolói a XVI. század első felében (Szepes vármegye múltja 1921. 26-36. p.), a Die Vergangenheit der Zipser Sahsen. Lőcse, 1922. 34 p. (Szepesmegyei Történelmi Társulat kiadása, a Szepes vármegye múltja XX. évfolyamában); A Szepesség múltja, s mai lakói. (Szepesi Egyesület Emlékkönyvében. Budapest, 1926. 22 p.) A felvidéki német kultúra új útjai (Nemzeti Figyelő 1934. évf. 27. sz.) című munkáit. Ebben a tekintetben újabban komoly kritika érte; egyes szerzők helytörténeti írásainak egy részét apologikusnak tartják. (Vö: Ábrahám Barna: A régi Szepesség képe a magyar történetírásban 1945 előtt. Magyar Napló 18. évf. 3. sz. 22-26. p.)
A kor szokása szerint szűkebb pátriájának oktatástörténetet is írt, egykori iskolái múltjával is behatóan foglalkozott. (A késmárki ev. lyceum múltjából Budapest, 1907.; Közintézményeink fejlődése és történelmi összefoglalások. Érettségi segédkönyv középiskolák számára. Budapest, é. n. 148 p.)
Bruckner a népességtörténeti kutatásoknál a történeti nézőpont egyedül célravezető jellegét hangsúlyozta: az volt a véleménye, hogy teológus szemlélet alkalmat adna a szubjektív, tendenciózus tárgyalásra.
Középiskolai tanárként különös figyelmet szentelt a felvidék kultúrtörténeti emlékeinek összegyűjtésére és népszerű formában történő közzétételére (Báró Thököly Sebestyén és a bécsi béke. Igló, 1906.; Késmárk és a Thököly család. Lőcse, 1909. németül: Késmárk, 1910.; 1913.). A Gróf Thököly Imre késmárki udvartartása címmel, 1914-ben Lőcsén megjelent tanulmánya már országos visszhangot váltott ki. E munkájában főként a Monumenta Hungariae Historica Scriptores XXIV. kötete alapján sorolja föl azokat az udvari hivatalnokokat és alkalmazottakat, akik Thököly késmárki udvarában 1683-ban szolgáltak. Bécsi kutatásai során a közös pénzügyminiszteri levéltárban fedezte fel a késmárki várkastély 1670-71-i leltárát, amelyet tanulmánya függelékeként közölt. A munkát Miskolcon, 1925-ben újra kiadta. Hogy Rákóczi és bujdosótársai hamvaival Thököly földi maradványai is hazakerültek, és éppen Késmárkon kaphattak végső nyugalmat, abban jelentős érdeme van Bruckner Győzőnek, aki tanulmányaival megvilágította a Thököly országos szerepét és közismertté tette lokális jelentőségét.
Akadémiai székfoglaló értekezése is a kuruc mozgalomhoz és a késmárki helytörténethez kötődött. A Kray Jakab késmárki vértanú közéleti szereplése és diplomáciai működése II. Rákóczi Ferenc szolgálatában című előadás 1927. évi május hó 16-i felolvasó ülésen hangzott el. A 98 oldal terjedelmű mű az MTA kiadásában Budapesten, 1927-ben jelent meg.
Ez a tanulmány is helytörténeti adatokon keresztül láttatja a kor országos, és nagypolitikai folyamatait. Vegyesen találhatóak benne gazdaság- és művelődéstörténeti, a jogfejlődésre továbbá az állam működésére vonatkozó eredeti források. Thököly Imre birtokainak elkobzása iskolapélda a kamara financiális üzelmeire, a sokszoros zálogolások által előidézett kuszált jogi helyzetre. Bruckner ezúttal is ismeretlen tényeket tárt fel Késmárk gazdasági helyzetéről, a felvidéki várkastély jogi helyzetéről, a polgári jogállású lakosság vármegyei adók alá kényszerítéséről, és a katonaság erőszakoskodásairól. Műve nyomán magyarázatot találunk arra, hogy a Szepesség előkelői miért nem támogatták Rákóczi szabadságharcot. Betekinthetünk Rákóczi pénzügyeibe, hiszen Kray Jakab volt a fejedelem egyik pénzügyi szakértője, akinek pontos számadásai a kormányzat külkapcsolatait is hitelesen ábrázolják. A székfoglaló előadás nyomán megjelent műről az egykori miskolci jogakadémiai hallgató, később neves történész, Váczy Péter tudósított a Századok 1929. 4-6. számában.
A Késmárk szabad királyi város műemlékei (Eperjes, 1908.) című munkája is komoly szakmai visszhangot váltott ki, mert ez volt a felvidéki város addigi legalaposabb művelődéstörténeti feldolgozása, amelyre a városok eredetéről szóló két világháború közötti szakirodalom is gyakran hivatkozott.

A fontosabb művei között tartjuk számon a Gusztáv Adolf svéd király világtörténelmi jelentősége című, Budapesten 1932-ben, a Luther Irodalmi Társaság kiadásában megjelent munkáját. A jelentős uralkodó halálának háromszáz éves évfordulójára megjelent tanulmány Svédországban is pozitív visszhangot váltott ki, különös figyelmet kapott annak a korabeli svéd-magyar kapcsolatokat taglaló fejezete. Ez volt az első szaktudományos mű, amely a mártír király munkásságáról magyar nyelven megjelent. Bruckner nagy hangsúllyal vizsgálta az uralkodó alkotmányjogi reformjait, következtetései A svéd alkotmány című, Miskolcon, 1928-ban megjelent munkájával együtt a hazai nordikus alkotmánytörténet alapvetésének is tekinthetőek.

Jogtörténeti jellegű művei

A jogtörténet-tudomány számon tartja A magyar jogtörténetírás folklore-isztikus hiányai című, a Miskolci Jogászélet Könyvtára 13. számaként 1926-ban megjelent módszertani indíttatású művét, amelyben a néprajz és a hagyományos értelemben felfogott jogtörténet közötti kapcsolatot elemzi. A német és francia irodalmi előzményekre hivatkozva szorgalmazta, hogy a tárgyi és szellemi néprajz tudományos eredményeit a magyar jogtörténetnek is integrálni kellene. „A néprajz segítségével mélyíthetjük jogtörténeti ismereteinket, és az egész jogi élet új beállítását nyerjük”- fogalmazott tanulmányában. A jelenleg újraéledő szimbólumkutatás előzményének is tekinthető az a gondolata, miszerint a jelképeknek a jogi szempontból is különös jelentőségük van, és az általuk hordozott tartalom feltárásában a jogtörténetnek is szerepet kell vállalnia.
Bruckner Győző munkásságának jelentős részét a városi joghoz kötődő kutatások tették ki. Az egyik ide sorolható alapműve Az árumegállító jog tartalma, gazdasági jelentősége és kulturális hivatása felsőmagyarországi városainkban. Miskolc, 1943. (Miskolci Jogászélet Könyvtára. Új sorozat 77. sz.) E tanulmányban módszeresen elemzi az árumegállító jog összetevőit, Lőcse Késmárk és Kassa hosszú ideig tartó küzdelmét a jogosultság teljes körének megszerzése érdekében. E jognak nagy jelentőséget tulajdonít; azok közé tartozik, akik úgy vélik, hogy ez a privilégium tette lehetővé az érintett városok, különösen Lőcse anyagi és szellemi felemelkedését. Gondolatmenete Eckhart Ferenc egyetértésével is találkozott (Századok LXXV. évfolyam 1944. 320. p.).
Legjelentősebb jogtörténeti műveinek egyike a – vonatkozó okirattárral együtt – Miskolcon, 1941-ben kiadott A késmárki céhek jog- és művelődéstörténeti jelentősége (1515-1757)című monográfia. Bruckner alaptézise újszerű volt, hiszen a kortársi kutatások elsősorban a céhek jogtörténeti és gazdasági hátterét vizsgálták, a testületek közjogi jellege és ipari közigazgatásban játszott szerepe a korabeli történeti elemzésekben háttérbe szorult. Szerzőnk a késmárki céhek normáiból indult ki, álláspontja szerint e korporációk autonómiája az ipari közigazgatás ellátását célozta. A céhek bírálták felül az ipargyakorlásra való alkalmasságot, és adták ki az iparűzési jogosítványokat. Saját joghatóságuk volt, szabályrendeleteket adhattak ki, sőt kisebb súlyú ügyekben tagjaikkal szemben bírói funkciót is gyakoroltak. Szerinte a céheket ezért elsősorban közjogi jellegű hatósági szerveknek kell tekintenünk. Utolsó jelentős művének különös értéke, hogy nehezen hozzáférhető forrásokat tárt fel, és a külföldi irodalom újabb eredményeinek felhasználásával új elvi szempontokat kínált a céhek történetének vizsgálatához.

Jogtörténeti karakterű munkái között ma is haszonnal forgatható A középkori partikuláris jogfejlődés és a selmeci városi és bányajog. Miskolc, 1934., és az Igló kir. korona- és bányaváros története. (Különlenyomat az iglói diákalbumból. Budapest, 1930. 39 p.) című tanulmány. Általánosabb tárgyú műveiben is határozottan érződik a közjogi szemléletmód, a tételes jog ismerete és a jogtörténeti jártasság. Az aranybulla hétszázéves évfordulója című, a Szózat. 1922. 104. számában megjelent tanulmánya értő módon közelíti a korabeli államszervezeti és törvénykezéssel összefüggő reformokat. Az Adalék a késmárki Thököly-féle várkápolna jogtörténelméhez című, Budapesten 1905-ben megjelent munkája a magánuradalmak vallás- és jogtörténeti kutatásaihoz ma is módszertani útmutatóként szolgálhat.
A soltészség intézménye a Szepességen című dolgozatában a tisztség kialakulásának, az elnevezés etimológiájának és a 13. századi tevékenységének tömör összefoglalását adja. Ez a tanulmány is alapos forrástani munka eredménye. (Békefi-Emlékkönyv. Dolgozatok Békefi Rémig egyetemi tanári működésének emlékére. Írták tanítványai. Budapest, 1912. 106-117. p.). A szepesolaszi bíró választás lefolyása és a bíró kötelességei 1678-ban. (Közlemények Szepes vármegye múltjából 1912. 33-36. p.) című munkája eredeti forrásokra épül, egyik eredménye a kiterjedt szepesi személyi kört érintő archontológiai és prozopográfiai kutatásainak.
A Közlemények Szepes vármegye múltjából című sorozatban 1912-től folyamatosan közölte a Lengyelországnak elzálogosított szepesi városok levéltárainak fontosabb kortörténeti dokumentumait. Szepesszombat archívumából bemutatott művelődéstörténeti vonatkozású okiratok mellett már az első évben jogtörténeti szempontból különösen jelentős forrást, a szepesi jogkönyv egy új kéziratát (Zipser Willkür) is nyilvánosságra hozta (Szemelvények Apelles Boldizsár jogkönyvéből. 1912. év 1. sz.). A forrást nagyobb összefüggésben debreceni tanszéki utódának is tekinthető Szabó Béla elemezte. (A szepesi jog forrásai In: Jogtörténeti tanulmányok VIII., Pécs, 2005. 443-463. p.) Tudományos haszonnal járt II. Ágost lengyel király 1710. augusztus 25-i oklevelének közzététele is, amelyben az uralkodó szabályozta az 1271. évi kiváltságlevél alapján elzálogosított 13 város jogait és kötelességeit (1913. 4. sz.). A következő évben (1914. 3-4. sz.) kiegészítette az elzálogosított városok oklevélgyűjteményét Felka városra vonatkozó érdekes privilégiumlevelekkel.
Bruckner Győző Magyar alkotmány és jogtörténelem címen tartott jogakadémiai előadásai a korban szokásos kőnyomatos változatban jelentek meg. Közel tízévi kutatás és több jogtörténeti tárgyú mű kiadása után 1935-ben Budapesten, 373 oldalon jelent meg „Alkotmány- és jogtörténet” című tankönyve, amelyet 1939-ben második kiadás követett. További kutatómunkájának mintegy 40 ívre terjedő eredménye 1944-ben már a miskolci Ludvig István-féle könyvnyomdában volt, de a háború miatt kiadása meghiúsult. Az eredeti, 45 íves kéziratot 1954-ben a debreceni tudományegyetem könyvtárának kézirattárában helyezte letétbe.
Kiadatlanul maradt Az 1848: XX. tc. és harcok annak végrehajtásáért (Okmánytárral) című munkája. A tanulmányt ismertette a Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának 1949. március hó 14-i felolvasó ülésén, de az MTA átszervezése miatt a kiadásra már nem kerülhetett sor. Ezt a kéziratot is a debreceni egyetemi könyvtárnak adta át.

Tudományszervezési, szerkesztői, kiadói tevékenysége

Bruckner Győző számos tudományos és szakmai-közéleti feladatot vállalt. Az 1935-36-os jogakadémiai Almanach szerint a jog- és államtudományi kar dékánja, a magyar alkotmány- és jogtörténet, egyházjog, történelem és filozófia nyilvános rendes tanára, képesített egyetemi magántanár volt. A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság választmányi és tudományos szakosztályának választott tagja, a „Felvidéki Tudományos Társaság Budapesten” alapító és választmányának egyik irányítója volt. Ő volt az Eperjesi Kollégiumi Diákszövetség ügyvivő elnöke is.
A helyi kulturális élet szervezésében is szerepet vállalt: 1926 és 1932 között a Lévay József Közművelődési Egyesület irodalmi szakosztályának elnöke, a Magyar Luther-Múzeum, a Borsod-Miskolci Múzeum, a Magyarországi Kárpát Egyesület, a Miskolci Nemzeti Kaszinó, a Szepesi Szövetség miskolci osztálya választmányának tagja, a Felvidéki Országzászló Bizottságának megválasztott tagja volt. Segítette a hallgatói szervezeteket is: a Karpathen Verein és iglói Diákszövetség tiszteletbeli tagja, a Karpathen Verein síosztályának alapító és tiszteletbeli tagja, a Miskolci Joghallgatók Testülete, a Miskolci Jogász Turista Egyesület és a Mefhosz díszelnöke, a Turul Szövetség miskolci kerületének primusz magisztere, a Miskolci Werbőczy Bajtársi Egyesület magisztere volt.
Megalapította a Miskolci Jogászélet című jog és államtudományi szakfolyóiratot, létrehozta és szerkesztette a Miskolci Jogakadémia Értekezéseinek Tárát, majd a Miskolci Jogászélet Könyvtára című periodikát.
A miskolci jogakadémia kiadványai sorában fontos szerepet játszott az 1925 januárjában megindult Miskolci Jogászélet. A kezdeményezésére indult lap az első vidéki jogtudományi folyóirat volt. Mint a jogakadémia hivatalos orgánuma, 600 példányban jelent meg. Kezdetben csupán a hallgatók informálását szolgálta, később fontos tudományos cikkek és tanulmányok fórumává vált. A Miskolci Jogászéletben megjelent terjedelmesebb vagy jelentősebb cikkek különlenyomatait a Miskolci Jogászélet Könyvtárában külön is kiadta. Az első ilyen kötet 1925-ben jelent meg; 1934-ben adták ki a 100. tanulmányt. A folyóirathoz kapcsolódó másik sorozat a „Tiszai ág. hitv. jogakadémiai Arcképcsarnoka” címet viselte. Ennek nyolc száma jelent meg, amelyekben a jogakadémia elhunyt tanárairól, pártfogóiról emlékeztek meg.
A jogtanárok terjedelmesebb tudományos munkáit a jogakadémiai Tudományos Értekezések Tárában adta ki. Az utolsó, (46) kiadvány 1946-ban jelent meg. A tanulmányok közül több idegen nyelvű volt, és valamennyi tartalmazott francia nyelvű ismertetőt. A joghallgatók szemináriumi dolgozatainak publikálására szintén általa létrehozott Jogakadémiai Szemináriumi Értekezései című sorozatban 1936-ig 81 tanulmányt közöltek.

Életével és munkásságával foglalkozó irodalom

Zoványi Jenő, Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon, szerk. Ladányi Sándor, 3. jav. és bőv. kiadás, Budapest, 1977.
Tóvári Judit - Berecz József, A jogakadémia és könyvtárának szerepe Miskolc kulturális életében a két világháború között, Miskolc, 1981.
Stipta István, A miskolci jogakadémia működésének első évtizede (1919-1929), Borsodi Szemle, 1985.
Stipta István, A miskolci jogakadémia működésének második évtizede (1929-1939), Borsodi Szemle, 1985.
Stipta István, A miskolci jogakadémia működésének harmadik évtizede (1939-1949), Borsodi Szemle, 1987.
Boleratzky Lóránd, Harminc éve halt meg Dr. Bruckner Győző, Lelkipásztor, 1992.
Stipta István, Bruckner Győző, a miskolci jogakadémia dékánja = A miskolci jogakadémia múltja és kultúrmunkássága (1919-1949), sajtó alá rendezte: Novák István, Miskolc, 1996.;
Pethő Ernő, Jogakadémiák a 20. században, PhD értekezés, Debrecen, 2003.;
Szabó Béla, A szepesi jog forrásai, Jogtörténeti tanulmányok VIII., Pécs, 2005. 443-463.
Ábrahám Barna, A régi Szepesség képe a magyar történetírásban 1945 előtt, Magyar Napló 18. (2006/3), 22-26.
Hollósi Gábor, A debreceni Jog- és Államtudományi Kar története (1914-1949), Debrecen, 2007.
Stipta István, A Miskolci Evangélikus Jogakadémia (1919-1949) = A Pécsi Püspöki Joglyceum emlékezete 1833-1923, szerk. Kajtár István, Pohánka Éva, Pécs, 2009, 65-86.