A honlap a Métisz keretein belül készült | Kapcsolat
AGRÁRÖRÖKSÉGÜNK, AZ ALFÖLDI PARASZTGAZDÁLKODÁS A 18-19. SZÁZADBAN*

Agrárörökségünk, az alföldi parasztgazdálkodás a 18-19. században címmel állandó kiállítás nyílt a Debreceni Egyetem Agrár- és Műszaki Tudományok Centrumában. A kiállítás anyagát a Déri Múzeum bocsátotta az intézmény rendelkezésére, amely az Alföld állattartásáról, földműveléséről és szőlőkultúrájáról kíván rövid ízelítőt adni. Az alföldi parasztgazdálkodás egy sajátos „debreceni változatáról” rajzolódik ki egy átfogó kép az érdeklődők, a szakmai berkekhez tartozó látogatók szeme előtt. A korabeli mezőgazdasági kultúra megkerülhetetlen Debrecen nélkül, hiszen a város történetében a mezőgazdaság mindig meghatározó szerepet játszott. A város szinte iránymutató ként befolyásolta szűkebb és tágabb környezetének agrárkultúráját. A bemutatott korszak a török hódoltság utáni két évszázadot öleli át, amit a kiállított tárgyak fémjeleznek. Azt az időszakot ívelik át, amikor a magyarság újból birtokba vette a Kárpát-medencét, alkalmat adva többek között arra is, hogy a nagytáji munkamegosztás kiteljesedjen.
Az Alföld természeti adottságai kitűnő terep et nyújtottak a földművelésnek, noha az állattartás hosszú időn keresztül őrizte hadállásait, s csak a 19. század második felében mérséklődött túlsúlya, egyenlő partnerré avatva a földművelést, amely sokáig a szántóföldi növénytermesztés fogalmát „takarta”. Ez utóbbi szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az alapvető földművelő eszköznek tekintett ekének e tájon kialakult egy debreceni változata és „debreceni eke” néven vonult be a magyar agrártörténetbe. A kiállított darabon azonban tükröződik az idő múlása. A kultúrnövények művelése elsősorban a gabonafélékre hagyatkozott, főleg a búzára, hiszen a nyomásos gazdálkodás „vezérnövénye” volt. A termesztéskultúrája olyan mélyen beivódott a magyar ugarba, hogy napjainkig megtartotta szerepét, az alföldi gazdálkodás táji arculatának egyik fontos szereplője. De szerepkörét meg kell osztania az Újvilág „kozmopolita” növényével, a kukoricával, amellyel a versenyt egyedül a búza tudta fölvenni, elsősorban az Alföld rónáin. Az újvilági jövevény javára írandó, hogy a paraszti gazdálkodásban hagyományteremtőként vált meghatározó terménnyé. Térhódításában jeleskedett Debrecen és környéke, hiszen már a 18. század vége felé adatolható termesztése a várost övező határban. 1812-ből szármató adat szerint már ún. csalamádéként is ültették, állati takarmányként hasznosítva. A gabonatermesztés meglétére, beleértve az „indián adománynak” tekintett kukoricát is, számos eszköz utal. Így sarlók, kaszák, cséphadarók, magtisztító segíttette a szemnyerés fáradságos munkáját. Ízelítőt kaphat a látogató a magtárolás területéről is, ami messzi múltból gyökerező megoldások Kárpát-medencei változatait testesíti meg.
A nagyhatárú alföldi mezővárosok, Debrecennel az élen, környezeti adottságai kiváló terepet kínáltak egy sajátos állattartó kultúra megszületésének, a külterjes legeltetéses állattartásnak, amely a magyar állattenyésztés történetének klasszikus korát idézi. Megteremtődött a korabeli gyephasználat jellegzetes formája, a legelőn történő hizlalás, amihez társadalmi formáció is kötődött, a tőzsérkedés. Ez a vállalkozási típus anyagi gyarapodást biztosított a vele foglalkozóknak, hozzájárulva a mezővárosok, főként Debrecen gazdaközönsége körében a gazdasági gyarapodáshoz, egyúttal a szellemi kultúrának is javára vált. Ez a tartásforma legtovább Debrecen és környékén őrizte hadállásait. E korszakhoz kapcsolódik és főleg Debrecenhez a magyar szürke szarvasmarha ma ismert típusának a kialakulása, valamint a rackajuh fajta megszületése. Ez az évszázadokig tartó folyamat színhelye zömmel a Hortobágy-pusztához kötődik, amely az eurázsiai sztyepp-övezet nyugati szélét jelenti, annak a földrajzi övezetnek a része, amely az északi féltekén húzódik végig és történelem nomád társadalmainak bölcsőjeként vált közkinccsé. Nem is beszélve a magyarság életében betöltött szerepéről.
A kiállított eszközök láttán szembesülünk a paraszti leleménnyel, a mai technikai és technológia előfutáraival. Az állattartás körében bemutatott tárgyak anyagi mivoltába beivódik a generációról generációra öröklődő tapasztalati kultúra, hiszen a hagyományos paraszti gazdálkodás nem csak foglalkozást, hanem egyúttal életformát is jelentette. A gazdálkodás eszközeinek készítői az időnek dolgoztak, így nem véletlenül lepődünk meg, amikor a bemutatott szénavágón készültének időpontjaként 1747-et olvasunk.
Nem lenne teljes a kép a szőlőművelés nélkül, noha mint művelési ág, az igénybe vett földterületet illetően messze elmaradt pl. a szántótól, legelőtől, netalán a réttől. Tudvalévő, hogy a korabeli debreceni cívisgazdák szívesen foglalkoztak Dionüszosz növényének művelésével, bár ténykedésük e területe inkább az Érmellékre szorítkozott, ahol már a középkorban is létező borvidékről van tudomásunk. A debreceni gazdák jelentős szőlőterületet birtokoltak e tájon. Noha az itteni szőlőkultúra eltért az alfölditől, főleg a 19. századitól, hiszen a kétszintes művelésnek nincs nyoma. Gazdag az ezen művelési ágban használatos eszközök választéka, kiváltképpen a metszőkések, amelyek remekbe szabott míves darabok. Nem hiányoznak egyéb tárgyak, így a kapák, szőlőültető fúró, sőt a vihart jelző ágyú sem, amelytől feltehetően a legjobb esetben is a kezelő személy ijedhetett meg. A legtekintélyesebb darab, az a szőlőprés, amely a 19. század első felének korát élő mesterember munkáját dicséri.
Nagyon hasznos kezdeményezésnek tekintendő a kiállítás megszületése, hiszen általa közkinccsé válhatott a Déri Múzeum gyűjteményének egy jelentős szegmense, az Agrártudományi Centrum pedig méltó és szakavatott környezetet biztosít nemzeti örökségünk egy meghatározó területének, anyagi műveltségünk becses darabjainak.


Surányi Béla
* Az 2012 szeptemberében azonos címmel megnyílt állandó kiállítás bemutatása.